A lelkem egy pokol

Yuu Solk

Távoztam onnét A pokolban a séta körülöttem fekete és vörös. Míg arcom szegezem a vélt talaj felé, addig elmémben, gondolattá nehezedve ködös a remény, mi tolakszik a valóságom elé. Lábam alatt a parázson serceg a nedvem, mi úgy folyik ki, ahogy az ép gondolatú elmém; koponyámból ömlik a gyilkolt kedvem, magával rántja az eszemet ez a szörnyű mém. Kezemben egy jogar, a teste persze fém, hogy egybeolvadva velem, jelemmé váljon, és észlelje a fejemben élő fiktív kém, akinek egy szobor ezen a téren álljon! Hol is van az a bizonyos hely, ahova ennek emléket álmodok? A nyakamon lötyög egy fej, minek ürességében... bár inkább az a túlcsordult csészéje annak, mit intellektusomnak nevezek, hazudok, mert ennek papírjai a csaló nevére vannak, nem pedig rám, mi persze hazug ok. Azért oda teszem, mert ott helye van, emlékekben őrzött emésztés és fájdalom, hogy egyszer volt a megnevezésem kan, így magam keze által írva, énekelve fáj dalom. Leheletem láthatóan e vidéknek fagy, nem erre a helyre tartozom, itt kövület minden percem, ahol az olvadék hagy és tombol bennem a hatalmas görbület, mert innét csak elhajolni kívánok. 2022.03.19