Tétlenség

Yuu Solk

A sorsra bízom magam. Annak megfelelően halad a Tétlen élete, ahogy az meg lett írva. Mindig a legkisebb ellenállással járó irányba mozdul, és igyekszik minél nagyobb páncélzatot magára aggatni. Eldugja valódi érzelmeit, valódi testét, valódi szellemét, mert az nem kívánt akadályt jelent számára a mindennapok csillogó illúziójának követése során, ahol minden fontosabb az egyénnél. A belső fejlődés teljes hiányában elmerülve, sok rétegnyi falat húz maga köré, hogy mások és bizonyos szint után már saját maga se férjen hozzá ahhoz, ami az ő teste, az ő lelke, az ő szelleme. Ezzel válik az önmagánál sokszorta nagyobbá terebélyesedő saját árnyékává, melyre nyugodtan kiírható, hogy „valaki vagyok”, mert semmilyen igazság sem hatol már át a páncéljain.