The Dancing Plague

Daniel Labrosse

A táncjárvány, más néven vitustánc Szent Vitus geislingeni kápolnájáról kapta nevét, ahol a 12–13. század folyamán minden év májusában összegyűlt a környék fiatalsága, és addig táncolt egyfolytában, amíg össze nem esett. A táncot ekkoriban nem betegségnek, hanem gyógyerejű varázslatnak tekintették, amely egy esztendőre megszabadította a fiatalokat a „nyugtalanságtól”. Manapság vitustáncnak egy sztreptokokkusz baktérium okozta, reumatikus fertőzést nevezünk, amelynek egyik tünete a kényszeres rángatózás. A reumatikus vitustánccal szemben az úgynevezett táncmániának, a choreomaniának nem testi, hanem lelki okai vannak. A táncőrület a késő középkorban rendszeresen kitört az embereken. A németalföldi Utrechtben például, a Rajna hídjánál 1278-ban több mint kétszáz férfi és nő addig táncolt, amíg a híd össze nem omlott alattuk, és mindnyájan a folyóba nem fúltak. 1245-ben Kölnben, 1273-ban Erfurtban, 1278-ban Maastrichtben, 1418-ban pedig a Rajna-vidéken a tánckórjárvány újra és újra megismétlődött. E sajátos epidémia virágkorának azonban kétségkívül a 14. század második fele tekinthető. A táncnak ekkoriban sajátságos rituáléja is kialakult: az emberek – nők és férfiak vegyesen – hirtelen és minden ok nélkül felpattantak és táncolni kezdtek. Egymásba kapaszkodva kört alkottak, és addig ropták, amíg a kimerültségtől össze nem estek. Csak az enyhített kínjaikon, ha erősen meghúzták övüket, vagy másképpen elszorították vérkeringésüket. Később egyébként ez a „kötözés” is a rituálé részévé vált.