Jó úszást elvtárs! – Sztálin Hockney műtermében

drMáriás

David Hockney élete legszomorúbb napjait élte. Szakított vele nagy szerelme, Peter Schlesinger, így iszonyatosan magányos volt, s mást se remélt, mint hogy egy szép napon Peter mégis visszatér hozzá, s ismét boldog párt alkotnak. Hogy addig is kibírja a fájdalmat, elkezdett élete leghíresebb festményén dolgozni, az Egy művész portréja (medence két figurával) címűn, amelyen kettejüket örökítette meg, a munka szüneteiben pedig nagyokat úszott gyönyörű medencéjében a paradicsomi tájban. Ahogy úszott, folyamatosan Peterre gondolt, s lelke legmélyén azt remélte, hogy mire kidugja a fejét a vízből, máris ott áll majd előtte a medence szélén. Igencsak meglepődött, amikor Peter helyett Sztálint látta meg maga előtt, aki barátságosan tisztelgett felé, majd megszólalt: - Jó úszást elvtárs! Az viszont egyáltalán nem jó, hogy állandóan csak a barátodra vársz, mert halálosan szerelmes vagy bele! Itt vagyok neked helyette én! A sokkal okosabb, erősebb és férfiasabb, mint ő! Minek szenvedsz? Inkább hallgass rám! Majd én megmutatom neked, merre van az igazi Paradicsom! Mert azt csak én mutathatom meg a népnek, így neked is! Elviszlek oda, jó? Hockney nem hitt a szemének! Kimászott a medencéből, s csak nézett, és nézett rá, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy nem álmodik, nincs beállva, Joszif nem látomás, hanem valóban ott áll előtte a gyönyörű Peter helyett, megszólalt: - A Paradicsomba nem vihet el egy ördög! Inkább otthon osztogasd a jó tanácsaidat, te tetves tömeggyilkos! – fakadt ki elkeseredve, miközben a medence mellől felemelte, majd a vállának támasztotta páncéltörő rakétáját, amelyet azután Sztálinra irányított, meghúzta a ravaszt, s az máris repült rakétáján vissza a messzi Szibériába. Hockney ekkor még nem tudhatta, hogy következő nagy szerelme egy vérbeli Sztálin-rajongó lesz.