Esterházy Péter szappanbuborékokkal játszik Gulácsy műtermében

drMáriás

Olyan könnyedén írt, mintha szappanbuborékokkal játszott volna. Pedig azt a legnehezebb. Főleg, ha olyan kemény, nehéz, fájó dolgokról kell írni, ráadásul oly végtelenül okosan, pontosan, kíméletlen lényeglátással, ahogyan azt ő tette. Talán nem is író volt, hanem filozófus, labdarúgó, politikus, matematikus, szerencsejátékos, történész, együtt érző sorstárs, a legrosszabb és legokosabb gyermek az osztályban. Vagy egy elsüllyedő hatalmas történelmi kornak és kultúrának a magát legegyszerűbb hétköznapi embernek álcázó csúcsügyvédje és hadvezére. Mintha csak gondtalanul fújta volna a buborékokat, aztán súlytalan hólabdákként játszott volna velük, életünk és történelmünk legnagyobb, legnehezebb kérdéseivel. Sokszor észre sem vettük, mennyire beletrafált, mekkora gólt lőtt, hisz annyiszor és úgy tette, hogy követni is alig lehetett, mi pedig ezt a jót túlságosan is megszoktuk. Gulácsy általában súlyos, örvénylő-vibráló, lélekbányász képeket festett, amelyek elviszik befogadójukat egy mély, árnyas, gazdag, félelmetesen izgalmas kertbe. De néha ő is játszott. Egyszer megláthatta Esterházyt valamelyik szép kastély szobájában, ahogy kacagva a besütő napfényre ír. Fogta magát és megfestette őt, ahogy szappanbuborékokkal játszva megtanítja nekünk, hol is élünk, kik is vagyunk, miért is élünk. Végtelen könnyedséggel.