Hermann Zsófia

Munkáim kiindulópontját a belső pszichés folyamatok, az emlékezet, a trauma és az ezekhez kapcsolódó társadalmi szerepek vizsgálata adja. A test számomra nem pusztán ábrázolási téma, hanem kifejezőeszköz: olyan felület, amelyen a személyes tapasztalatok, az örökölt minták, a vágyak és a lelki folyamatok látható vagy szimbolikus formában jelenhetnek meg. Az utóbbi években egyre inkább foglalkoztat a psziché és a test kölcsönhatása, valamint az, hogyan ölthetnek formát olyan belső folyamatok, amelyek közvetlenül nem hozzáférhetők vagy nehezen megfogalmazhatók.
Festészeti gyakorlatom meghatározó eleme az akvarell, amelyet sajátos módon, elsősorban vásznon alkalmazok. Az anyag áttetszősége, könnyedsége és részleges kiszámíthatatlansága számomra a tudatalatti működésével mutat rokonságot. A festéket gyakran nem hagyományos módon viszem fel, hanem öntöm, hagyom terjedni és egymásba oldódni a rétegeket. Bár a folyamatot irányítom, a végső felületet nem tudom teljes egészében előre meghatározni. Ez a kontroll és kiszámíthatatlanság közötti állapot az önvizsgálat működését idézi: létrehozhatjuk annak kereteit, de nem tudhatjuk előre, mi kerül felszínre, és hogyan reagálunk rá.
Munkáimban ezért maga az alkotói folyamat is jelentéshordozó. A felismerhető figurális struktúra és az anyag autonóm viselkedése közötti feszültségben keresem annak lehetőségét, hogyan lehet „megfesteni a megfesthetetlent”: érzékelhető formát adni olyan pszichés tartalmaknak, amelyeknek nincs rögzített képe.
A médiumot minden esetben a vizsgált probléma határozza meg. Amikor egy folyamat időbelisége válik fontossá, videóhoz vagy performatív cselekvéshez nyúlok; amikor a mű fizikai jelenléte, a tér vagy a befogadó pozíciója válik jelentéshordozóvá, installációt hozok létre. Videómunkáim gyakran történet nélküli narratívák: ismétlődő vagy átalakuló cselekvésekben tesznek érzékelhetővé egy belső folyamatot. Festészet, test, tárgy, mozgókép, hang és tér ezért számomra nem elkülönülő műfajok, hanem ugyanannak a gondolkodásnak különböző eszközei.
Visszatérő elem munkáimban a fehér, érintetlen tér is. Használata részben Platthy István művészetterápiás módszeréből ered, de az évek során saját vizuális nyelvem meghatározó részévé vált. A fehér nem háttérként, hanem aktív térként működik: körülveszi és izolálja a figurát, tárgyat vagy cselekvést, miközben teret hagy annak, ami nem válik teljesen láthatóvá vagy kimondhatóvá.
Művészeti gyakorlatomban végső soron annak határterülete érdekel, ami már érzékelhető, de még nem teljesen megfogható. A test és a psziché, a tudatos és a nem tudatos, az irányítás és a véletlen, a személyes tapasztalat és a társadalmi szerepek közötti átmeneteket vizsgálom. Nem lezárt válaszokat keresek, hanem olyan képi és térbeli helyzeteket hozok létre, amelyekben ezek a rétegek egyszerre lehetnek jelen.