Gresa Márton

Mindenekelőtt fontos vázolnom azt az attitűdöt a munkámban, miként eddig működtem.
Régóta több szálon futtatok egymástól látszólag külön álló szálakat. Azonban ezek, mint mozaikok működnek. Időnként találkoznak, keresztezik egymást. Párhuzamosan működő síkok, dimenziók, és festői programok ezek, melyeket annak érdekében tartok fent, hogy különbözőségük dacára megkíséreljek egy olyan alternatív világot építeni mely látszólagosan tükörképe az engem körül velő valóságnak, azonban referenciájának tekinti a filmes nyelvezetet a történet mesélést, a fikció és valóság közti lehető legvékonyabb határvonalakat, melyek bizonytalan vagy biztosnak tűnő feltételezések útján formálják a minket körülvevő értékeket, motívumokat, szokásokat és a kommunikáció, az információ feldolgozás aktuális módjait. Célom egyszerre lenni szimbólikusnak és elbeszélőnek egyaránt. Ebből kiindulva, a festészetet eszközként használom, és a hagyományos realista értékekkel és a digitális képalkotás lehetőségeivel, új rituálét, stratégiát létrehozva dolgozom. Így a realizmusból ismert „új-tárgyilagosság” kifejezése, jelen esetben korunk egy dematerializálódó világának valósága és valótlansága közöti kétéltűségét prezentálja. Úgy gondolom, hogy bár a festészeti tendenciák a monitorok és reklám felületek „árnyékában” látszólag háttérbe szorultak, a kép, mint imázs, egyfajta bálvány, az aktuális tömegkultúra legfontosabb képzete. Ezért a generációm festői újra a természet után festenek, csak hogy most már a természetünk a dizájn, a város és a virtuális tér egyaránt. Az egyik központi jelenség számomra a világító fényfelületek, mint a képernyők szinonimája, a konzumista társadalom kimerevített központi emblémái, ahol a figyelem uralása és annak mértéke, radikális ütemben formálja szociális életünket és kulturális értékeinket. Ebből következnek a hasonmások és képmások, amik exponenciális gyorsasággal írják felül magukat és olvadnak be a hétköznapok díszleteibe. Ekképen az információ szabad áramlása és korlátlan felhasználhatósága alapjában változtatja meg a műalkotáshoz, és annak eredetiségéhez fűződő viszonyunkat. Ebben az emlékezet nélküli bizonytalan dimenzióban az élet folytonosan fikcióval keveri magát. Így minden típusú dokumentálása felveti a kérdést, hogy az mennyiben illúzió, hol maradt meg valós és mennyiben csak játék? Mivel a virtuális már nem ellentéte a valóságosnak. A virtuális már része a valóságosnak. Így kölcsönhatásban vagyunk önmagunkkal és technikai eszközeinkkel.